A mai blockbuster filmek alapvetően homogének és buták – szól a jogos közhely. Ez azonban nem akadályozza őket a politikai/ideológiai állásfoglalásban, sőt! Új sorozatunkban azt vizsgáljuk, hogyan jelennek meg kortárs társadalmi problémák, aktuális politikai témák a közönségfilmekben. Első alkalommal Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiája kerül terítékre.
A blockbuster filmek műfajhoz ma már rendszerint olyan pejoratív jelzők párosulnak, mint a buta, a kockázatkerülő, és a homogén. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felhőtlen szórakoztatás és az eszképizmus oltárán áldozó hollywood teljesen elrugaszkodott volna attól az implicit nézői elvárástól, hogy a filmek rólunk is szóljanak, legyenek akár buták, mint egy Transformers-mozi; vagy intelligensek, mint a Majmok bolygója – Felemelkedés.
Az örökérvényű, egyetemes témák, mint a társadalmi osztályok kérdése; az egyén és társadalom viszonya; az emberi érzelmek; vagy a különböző életszakaszok problémái természetesen erős túlsúlyban vannak a szigorúan helyhez és időhöz kötött művekkel szemben, legalábbis a blockbuster-palettán, ez azonban nem feltétlenül vonja magával azt, hogy teljesen ignorálná is azokat, sőt!
A közönségfilm legnépszerűbb zsánerét, az akciófilmet ugyanis talán még jobban meghatározták az épp aktuális társadalmi és politikai folyamatok, mint a többi filmes műfajt. A 60-as évek hősei az ellenkultúra mozgóképes lecsapódásaként fordítottak hátat a konvencióknak, amit a 70-es évek nagyon erős szociális érzékenységgel toldott meg, míg a 80-as évek VHS-eposzai levedlették ezeket, és helyettük a reagen-i mítoszteremtést táplálták.
A 90-es évek közepétől (CGI elterjedése), de még inkább a 2000-es évektől már nem a westernek, nem az urbánus zsarufilmek, és nem is a tesztoszteron-balladák; hanem a szuperhősfilmek jelentik az akciófilmek legjelentősebb vonulatát – de természetesen nem fedik le teljesen a zsánert, viszont sokkal jobban meghatározzák, mint korábban bármikor, miközben a fajtiszta akciófilm többnyire perifériára került.
Bruce Wayne & Matt Murdock – A sötét önbíráskodók
Ennek köszönhető az is, hogy amikor aktuálpolitikai áthallások után kutatunk a mai blockbusterek között, akkor a szuperhősfilmek a legszembetűnőbbnek. Legelőször Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájának utolsó felvonása, a Felemelkedés szúrhat szemet. A 80-as évek hőseihez hasonlóan Bruce Wayne is önbíráskodásba kezd, hogy egyfajta sajátos önterápiaként gátat vessen a városon elhatalmasodó erőszaknak, de legfőképp a korrupciónak. Ennek nincs is semmi különösebben markáns aktualitása – nem úgy a netflixes Daredevil sorozatnak, ami még jobban kidomborítja, és még inkább aktualizálja ezt az állapotot.
Nolan Batman-trilógiájának harmadik része két aspektussal is megtoldja ezt. Egyik oldalról egy rendkívül intenzív poszt-9/11-es traumával, a másik oldalról pedig a 2008-as gazdasági világválság polgárháborúba forduló analógiájával, amit a külső-belső fenyegetés (az Árnyak ligája) sem rest kihasználni, lásd pl. a proli Macskanő szerepét, vagy az arisztokrata bankárt a történetben.
A sötét lovag így aztán nem más, mint a társadalmi osztályok polarizálódása okán érzett frusztráció mozgóképes kivetülése, aminek egyetlen megoldása maga az arisztokrácia, – üzeni a film a milliárdos Wayne-figuráján keresztül. Ráadásul Bruce Wayne az álarcos igazságosztósdi mellett polgárként is Gotham védőszentjeként működik, mint milliárdos vállalkozó, aki a fegyvergyártás helyett inkább alternatív energiák felhasználásán töri a fejét.
A filmben ábrázolt belső feszültség nem csak önmagában okoz problémát, mivel az emberéletet semmibe vevő, pénzt nem számláló, fanatikus, és Bruce számára is láthatatlan Árnyak ligája pont ezt használja ki. A feltételezett főantagonistának, Bane-nek csak puszta kirakat-bábú szerep jut. Érdekes, hogy ezt az analógiát hogyan használják újra, és értékelik át a Bruce excentrikusabb, playboy változatáról szóló Vasemberben, ahol a külső veszély szinte el is tűnik – de erről, és Tony Stark haverjairól majd legközelebb.
Már a bemutatója előtt meglehetősen nagy hullámokat vetett a Superman legújabb mozis feldolgozása, miután a rendezője bevándorlóként utalt a címszereplőre. A végeredmény viszont nem ennyire direkt, inkább egy erősen nosztalgikus, grandiózus képi világú tanmesét látunk az emberi jóságba vetett töretlen hitről.
Az ember elengedheti Magyarországot, de Magyarország nem engedi el az embert – e szavak kíséretében vette át Robert Lantos, a Hunyadival nagy ismertséget szerző filmproducer a Magyar Filmakadémia életműdíját a Moz.Go – Magyar mozgókép fesztiválon, ahol életéről és munkásságáról beszélgettünk vele.
A hasonlóság nem véletlen, hiszen az egyszerűen csak F1 – A film címet kapott szuperprodukciót a Top Gun: Maverick csapata készítette. A már a magyar mozikban is látható végeredmény a Forma–1-rajongók számára biztosan csalódás, de régi vágású hőstörténetként egész jól működik.
A Magyar Mozgókép Díjjal frissen kitüntetett Kriskó Ancsa smink- és maszkmesterrel beszélgettünk szakállakról, sebekről és arról, szabad-e megfiatalítani Táncsics Mihályt.
Az elismert kanadai sztárrendező legutóbbi három filmjét hazánkban forgatta. Sőt, a negyedik is itt készül.
Az erdőn akkor történhet az emberrel valami lényeges, ha felveszi a tempóját. Erről szól lényegében Végh Attila A belső őserdő című könyve.
Totális kudarcba fulladt a Tisza Párt kongresszusa.
A szövetség tagállamai 2035-ig GDP-jük 5 százalékát fordítanák védelmi célokra, ezzel minden korábbi kötelezettségvállalást felülmúlva. A bejelentés politikai üzenete egyértelmű. De vajon a számháború mögött valódi kapacitásbővítés húzódik, vagy ez pusztán egy szimbolikus gesztus a szövetség kohéziójának demonstrálására?
